1974 óta tagjaként, s 1985-tõl fõállású dolgozójaként a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek, az elmúlt több mint harminc évben életem nagy részét a természetben töltöttem, s töltöm még ma is. Soha nem elégedtem meg a látványok befogadásával, elsõ pillanattól kezdõdõen a látott tájakat, madarakat, az élõvilágot birtokolni akartam. Ez persze nem azt jelentette, hogy hazavittem a jégmadarat, a szerkõt, vagy az egerészölyvet, hanem azt, hogy fiatalabb éveimben lefényképeztem, s ma lefestem õket. Több mint tíz évig fényképezõgéppel jártam elsõsorban - a madarak után, s próbáltam megörökíteni intim pillanataikat, s talán nem is rosszul. Ezt bizonyították a fotópályázatokon elnyert díjaim, könyvekben, kiadványokban megjelenõ fotóim. De mostanra, mikorra bizony már nehezebbé vált a mocsárban gázolás, vagy a lessátorban kuporgás, fára, sziklára mászás, visszatértem gyermekkorom szerelméhez a rajzoláshoz, festéshez.
Nem tanultam festészetet, autodidakta módon sajátítottam el azt, amit a Kedves Látogató most itt láthat, de nem feledkezhetek meg néhány mûvészbarátomról, akiknek útmutatásai, munkái és kritikái sokat segítettek a mesterség valamilyen mértékû elsajátításában. Elõször kell említenem Muray Róbert atyai jóbarátomat, akivel hosszú éveken át szinte napi kapcsolatban voltam, s akinek festékszagú mûtermében órákat üldögéltem, beszélgetve, nézelõdve. Sokban volt segítségemre Meszlényi Attila, és Gyalai Béla, s festményei révén Szemadám György akiknek rajzkészségét és színvilágát csodáltam, s csodálom ma is.
A saját örömömre festek, nem ebbõl élek, sõt, természetvédelmi munkám inkább csak a téli, kissé nyugalmasabb idõszakban, enged a festõállvány elé ülni. Volt néhány egyéni és kollektív kiállításom az Altamira Egyesület tagjaként, de a festményeim, rajzaim, ahogy korábban a fotóim is, jobbára csak addig érdekelnek igazán, amíg elkészítem azokat. A téma izgat, és most is munkál bennem az alkotási és a birtoklási vágy. Gyermekkoromban több Munkácsy kép részletét másoltam le, mert annyira megfogott, pl. az asztalnál ülõ Milton, hogy magaménak akartam tudni.
A fényképezést ma is ûzöm, de korántsem olyan elkötelezetten, s megszállottan, mint annakidején. Mára a kényelmesebb alkotási módot választottam, vagyis beülök a meleg szobába és rajzolok, festek. Fizikailag ez valóban kényelmesebb, ám a kép megszületését megelõzõ vajúdás, hosszabb és sokszor keservesebb.
Hogy mi az, amit mûvelek, annak eldöntése nem az én feladatom. Én a magam részérõl kifestem magamból mindazt, ami a több mint 30 év természetjárása, a természet legalább egy részének megóvásáért folyó munkálkodásom során felgyûlt bennem.
S ha az eredmény, a képek, tetszenek Önöknek, az õszinte örömömre szolgál, s további munkára buzdít.
Péchy Tamás